Plaza

[peeve55]

I tried the AI ​​thing. I like it. First try
Unfortunately, I could only insert the text in Hungarian, sorry for that.

A pláza zümmögése olyan volt, mint egy mesterséges óceán morajlása. Az ételudvaron a sült olaj szaga keveredett a túlárazott parfümök és a nedves padlótörlő rongyok szúrós illatával. Judit egy műanyag asztalnál ült, a kinyúlt pulóverének ujját babrálta. A körme alatt fekete koszcsík éktelenkedett, mint egy gyászkeret egy befejezetlen életrajz körül. Vele szemben Dani ült, a tekintete a távolba révedt, átsiklott a rohanó családokon, a tinédzsercsapatokon és a magányos vásárlókon.

Dani „lecsúszott” volt. Ez volt a szó, amit az emberek használtak, ha látták őket. Két kósza atom a pláza nyüzsgő univerzumában, láthatatlanok a legtöbbek számára, hacsak nem álltak útban. Judit tizenhat éves volt, de a szemeiben a cinizmus évtizedekkel öregebbé tette. Szakadt farmerja és a talpánál már szétnyílt sportcipője a láthatatlanság egyenruhája volt.

– Mit bámulsz? – kérdezte Judit rekedtes hangon, megunva a csendet.

Dani nem válaszolt azonnal. A szája sarkában egy félig elszívott cigarettából származó apró égésnyom virított. A szeme egy pontra fókuszált a kávézó teraszán. Judit követte a pillantását.

Egy nő ült ott. Negyven körüli, de az a fajta negyvenes, akit a magazinok címlapjára tesznek. Barna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Fekete, feszes bőrnadrágot viselt, ami úgy simult a lábára, mintha ráöntötték volna. Térd fölé érő, lapos sarkú velúr csizmája eleganciát sugárzott, de a kényelem ígéretét is magában hordozta. A réteges öltözködése – egy trikó, egy póló, egy világos pulóver és mindezek felett egy élénkpiros bőrdzseki – azt üzente a világnak, hogy tudja, ki ő, és nem fél megmutatni.

De Juditot nem a ruha fogta meg. Hanem a részletek. Az apró, csillogó pontok, amik a nő státuszát hirdették. A leopárdmintás Ray-Ban szemüveg a haja tetejére tolva, mint egy korona. A vékony ezüstlánc a nyakában, rajta egyetlen Swarovski kristály, ami minden mozdulatra szikrát vetett. A csuklóján az egyik oldalon egy okosóra villogott, a másikon két ezüst Pandora karperec csilingelt halkan, ahogy a kávéscsészéért nyúlt. Mellettük egy egyszerű, színes fonalból font karkötő bújt meg – egy gyermeki érintés a felnőtt csillogás tengerében.
Aztán elkezdett öltözni.

Először a nadrágot vette fel. A bőr hűvösen simult a bőréhez, de ahogy felhúzta, mintha tartást adott volna neki. A csizma magasabbra emelte, a lábai hosszabbnak tűntek. A felsők puhán ölelték körbe a testét, eltakarva a saját, kinyúlt pulóverének emlékét is. Felcsatolta az órát, a karkötőket. Az ezüst hideg volt és nehéz. Becsatolta a nyakláncot, a fülbevalókat.

Utoljára a szemüveget vette fel Anett fejéről és a sajátjára tette.

És akkor a világ megváltozott.

Nem csak arról volt szó, hogy a keret megváltoztatta az arcát. Ahogy a lencséken keresztül kinézett, a mosdó színei élesebbé, a kontúrok határozottabbá váltak. De nem csak ennyi történt. Mintha egy szűrőt vettek volna le az agyáról. Hirtelen megértett dolgokat. Tudta, hogy a rúzs a táska oldalsó zsebében van, a kocsikulcs pedig a belső rekeszben. Felvillant előtte egy kép: egy kislány nevetése, ahogy a fonal karkötőt a csuklójára köti. Egy másik kép: egy unalmas irodai megbeszélés. Egy érzés: a férje reggeli csókjának emléke.

Ezek nem emlékek voltak, inkább adatok. Információmorzsák, amik most már az övéi voltak.

Kinyitotta a fülke ajtaját, és a tükörhöz lépett. A nő, aki visszanézett rá, egyszerre volt ő és nem ő. A vonásai ugyanazok voltak, de a tartása, a tekintete megváltozott. Magabiztosság sugárzott belőle, egyfajta csendes tekintély. Kinyitotta Anett hátizsákját. Minden a helyén volt. Pénztárca, telefon, egy kis neszesszer. Kinyitotta, és elővette a púdert és a rúzst. A kezei magabiztosan mozogtak, mintha ezerszer csinálta volna már. Egy kis púder az orrára, egy leheletnyi szín az arcára. A piros rúzzsal óvatosan, pontosan húzta meg a szája ívét.

Amikor végzett, a tükörből már nem Judit nézett vissza. Vagyis Judit volt, de egy másik, egy befejezett, egy megvalósult verziója. A szellem testet öltött.

Otthagyta a fülkében a meztelen, mozdulatlan testet és a saját, sarokba rúgott, koszos ruháit. A kettő egyformán jelentéktelen volt már számára.

Kilépett a mosdóból. A pláza zaja ismét körülölelte, de most már más volt. Nem nyomasztó morajlás, hanem háttérzene. Az emberek most már nem átnéztek rajta. Észrevették. Egy-két férfi pillantása elidőzött rajta. Egy nő elismerően végigmérte a piros dzsekit. Judit érezte a tekinteteket, és nem húzódott össze tőlük, mint régen. Táplálkozott belőlük. Az új bőre alatt bizsergett az erő.

Visszasétált az ételudvarhoz. Dani még mindig ott ült, a telefonját nyomkodta. Fel sem nézett, ahogy az asztalhoz lépett.

– Na, itt vagyok – szólt Judit. A hangja is más volt. Mélyebb, dallamosabb. Már nem volt benne az a rekedtes él.

Dani lassan felemelte a fejét. A szeme elkerekedett. Végignézett rajta, a csizmától a szemüvegig. Zavarodottság és csodálat ült az arcán. Próbálta összeilleszteni a képet. Látta a nőt, akit tíz perccel ezelőtt bámult, de a hang és a jelenlét valahogy Judité volt. Az agya nem tudta feldolgozni az ellentmondást.

Judit lassan, kecsesen megfordult a saját tengelye körül, hagyta, hogy a piros bőrdzseki szoknyaként libbenjen meg körülötte. A Pandora karkötők halkan megkoccantak.

Megállt, és egyenesen Dani szemébe nézett. A leopárdmintás keret mögül a tekintete egyszerre volt játékos és halálosan komoly. Az arcán egy halvány, magabiztos mosoly játszott.

– Na? – kérdezte. – Még mindig tetszik ez a ruha?

[jaegerhunde01]

No probs.....its an International Forum